Verseim

2016-09-14

A fél pár zoknik rejtélye

Emberek élik meg újra és újra e falak között füstös hétköznapjaikat, álmodnak, sírnak, szeretnek is talán s hiszik, hogy ismerik annak minden zegzugát, ám tévedésük óriáskígyóvá nőve kering az ódon sugarakkal szőtt kockaüveg-gangokon, rozsdálló titokként ülve meg a kongó lépcsőfordulók cirádás rézkorlátain. Tévednek. Mind. Mi mind.

A házaknak lelke van, miképp a X. utcai sorházaknak is, melyek már a 19. század óta néma ajkú monstrumokként, álmos közönnyel tekintenek az alant tovafutó porszemnyi alakokra. Nagykapuik szája időnként ásítón kitárja belsejét a világra, hagyva, hogy egy-két szürke árnyék utcára gördítse emberi mocskának guruló, zöld tégelyeit. Az időtlen falakról morzsánként hull a vakolat, orom-ráncaik alatt ezernyi egércsalád bújik meg a téli zimankó jégcsapfogai elől.

Ezt a helyet emberek százai nevezik otthonuknak. Szorgos kezeik nyomán ékes graffiti-díszek virítanak évről évre tarkítva a ház megszokott téglapor falát és virágok lengenek tavasszal a nyitott ablakszárnyak csillanásai között: piros-zöldek és kék-sárgák, s a szűk gyomrú udvaron a kötélerezet burjánzó szálain, ruhák zászlóinak sokaságát lengeti a szél. Ruhaujjak, fodrok, csipkék, nadrágszárak és kabátfelhajtók fehér- és szürkeneműk ülnek szépen sorban a dróton várva a száradásra, mint az Afrikába készülő őszi fecskék. És zoknik! Mind megannyi, lógó elefántormány! Kicsik, nagyok, hosszúak meg rövidek, vidám csíkosan és fekete bánatosan.
Sok közülük pár nélkül.

Vajon hová tűnnek el azok a bizonyos fél pár zoknik? Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolkodott-, tépelődött-, vagy épp dühöngött volna már eme kérdésen. A kő hideg, lábujjam kikandikál megmaradt fél pár zoknim anyagából kackiásan előfeslő, madzagokkal keretezett orrlikán. Mezítlábas lábam ujjaival dobolok a kopottas-barna kőlapon. A lépcsőház morajló hangja körülöttem kergetőzik a penetránssá fajzott muskátli illattal.

˝Nem értem én ezt!˝ -sóhajtok fel félhalkan-félhangosan halvány mosolyt engedve meg jobb híján a csupasz falaknak.

Úgy él bennem ez a kép, mintha csak nemrég, mintha az egész épp csak tegnap lett volna, ám azóta eltelt tizenöt év. Cipőm sarkának koppanása a macskaköveken, a fából ácsolt kapualjak rozsdafoltos keretei eszembe idézték a muskátli illatot, a lépcsőház lélegző-keringő visszhangját és a kedvenc zoknimat. A barna-kék vastag csíkok vidám játékát bokámon, a sokszor foltozott orrból állandóan lógó piros cérnát.


Tekintetemmel már-már ösztönösen a megszokott fákat s az azokon túl fénylő ablakokat keresem, ám hiába. A házak sorai között messziről átviláglik az ég alja ott, hol emlékezetemben még mindig ama kedves téglaház áll. Szapora lépteim átvágva a téren röpítenek, nehezen ocsúdok. 

Cipőm orra meg-megbotlik a törött téglákon botladozva. Ismerős színek, virágos cserépemlékek csikordulnak talpam alatt. Egy kártyalap- színén Fekete Péter. Egy autó. Talán a szomszéd Janikáé lehetett. Lépdelek. Téglapor és szemét kavarog bokám körül. Előttem pedig nem sokkal, porral borítva ugyan, de mégis; barna csíkok és kékek! Kiáltanék, de torkomat fojtogatja valami. Talán a por szállt orromig, amint bukdácsolva átugrottam egy törmelékkupacot. Ujjaim óvatosan csippentették fel a foszló-bomló anyagdarabkát: a régi zoknimat.

Óvatosan egy nagy kőre helyeztem s megálltam felette egy pillanatra, mintegy megadva neki a… nem is tudom mit. Talán végtisztességet. Neki. Az elmúlt éveknek-, a háznak-, az emlékeknek- magamnak. 

Hosszú percek teltek el, míg szemeim homályán át újra végignéztem a romokon.
Tudjátok mit láttam? Zoknikat! Ott hevertek mind a ház téglacsonkjai között elszórtan: kicsik, nagyok, hosszúak meg rövidek vidám csíkosak és fekete bánatosak.

Azóta hiszem:
A házak és a fél pár zoknik elválaszthatatlan szimbiózisa adja az otthon varázsát. Amikor felépül egy új ház, üres és teljességgel lélektelen. Hidegsége mindaddig áthatóan érezhető, amíg az emberek meg nem érkeznek millió apró lomjaikkal, életük darabkáival.

A testünkön hordott ruhák valamit átvesznek, megőriznek belőlünk anyagszálaik között, s a fél pár zoknik, melyek az évek során valahogy beépülnek a falakba, magukkal együtt ekképp beépítik lelkünk egy-egy apró darabját. 

Majd végül, amikor a házból kiöregednek a lakók, és a lassan elnéptelenedő folyosókon mikor már a kóbor macskák léptei sem vernek visszhangot, nem érkeznek többé új zoknik, a ház lelke meghal. A vakolat lehull, lassan málló cserepek sokasága borítja be az udvar elgazosodó kertjét, és egy napon határozat érkezik; a házat lebontják.

Porain, mindarról tanúskodva, hogy igazat mondok, ott nyugszanak kiforgatott, örök mozdulatlanságba dermedve azok a bizonyos ˝elveszett˝ fél pár zoknik.

Emberek élik meg újra és újra e falak között füstös hétköznapjaikat, álmodnak, sírnak, szeretnek is talán, s hiszik, hogy ismerik minden zegzugát, ám tévedésük óriáskígyóvá nőve kering az ódon sugarakkal szőtt kockaüveg-gangokon, s rozsdálló titokként ül meg a kongó lépcsőfordulók cirádás rézkorlátain. Tévednek. Mind. Mi mind.

(Szarvas., 2003 decembere )