Görög dráma és szarkaláb
Megszegte a saját tilalmait. Kezében
egy óriás, dupla húsos burgerrel, jobbján az elviteles csomagban két extra
kávéval épp begördült abba az utcába, melyet hosszú hónapok óta szisztematikusan
elkerült. Miképp a húsevést és a koffeines italokat is.
Autójának kerekei lassan nyelték
a métereket. A lemenő nap keltette hosszú ház-árnyékok végtelen unalommal
nyújtóztak keresztben az úton, mégis úgy érezte, szíve gyorsabb ütemre
kapcsolt. Na persze, hat a koffein. Vagy
nem csak az. Gondolatai szélesvásznú mozifilmként pörgették előtte a
történéseket. Orrában a hamburgerhús és hagyma illatát felváltotta egy
fás-kesernyés mégis zsigerekig bódító illatemlék.
Szinte öntudatlanul harapott újra
a zsömlébe, automatikus rágásokkal falta és nyelte azt, szíve pedig egyre
kellemetlenül dörömbölt a torkában. Lefékezett. Karjával kilökte az
autó ajtaját és hányni kezdett.
Hosszú percekig öklendezett, mire gyomra kiürült, feje is teljesen kitisztult. Még jó, hogy levágatta hosszú
loboncát, most remekül mutatna rajta a félig emésztett hagyma, saláta és hús
keveréke. Sporttáskájából sebtében
kirántott törülközőjébe törölte száját, kezét, majd újra sebességbe tette az
autót és dühösen a gázra lépett.
Tenyerével indulatosan a
kormányra csapott. Mit is gondolt?! Mit keres ő egyáltalán itt, amikor
megfogadta, hogy az egész eddigi életét kivágja a szemétbe? Mindent lezárt. Mindent
maga mögött hagyott. A napjait megkeserítő plusz kilókat, azt a rohadék kis
gyíkarcú, hímsoviniszta főnökét, vele együtt a három gráciát, azokat az álnok
kígyókat, akik munkaszünetben, kávézgatás közben szinte csak az ő nyomorán
bírtak csámcsogni, na és persze D-t.
Szokványos történet, nemde? Kérdezte
a visszapillantón himbálózó kis szörnyfigurától. Elhúzta a száját és oda se
nézve, jobb kézzel belekotort a kesztyűtartóba. Na, igen. A cigarettát is
elhagyhatta volna.
Elhajtott a régi háza előtt. Még
mindig kint volt az eladó tábla, szinte alig akadt érdeklődő, sötéten tátongtak
az ablakok, az út és a feljáró tele volt ágakkal, levelekkel.
Elhatározta, amint visszaér a
garzonjába, lecseréli ingatlanosát, vagy, talán saját kezébe veszi a dolgok
irányítását és ő maga keres vevőt, hogy végre ennek az ügynek a végére is
pontot tehessen, egyszer s mindenkorra.
Rágyújtott.
Újabb négy szál cigivel és talán öt
órával később fékezett egy magas, raktárház-kinézetű épület előtt. A környék lepukkant, éjjelnappali
csak hatutcányira, de a kilátás mindenért kárpótolta. Mikor ideköltözött, hosszú éjszakákat virrasztott át a belváros
szikrázó-villódzó fényeit nézve. Közben persze sírt, eleinte
minden este, aztán megtört benne valami. Megtört, meghalt, vagy elmúlt. Legalábbis ezt hitte, de most,
ahogy a liftgombot megnyomva a szemközti tükörbe nézett, meglátta az
elkenődött, fekete csíkokat a szeme alatt. Nem is jutott el a tudatáig, hogy
szinte egész úton folyt a könnye. Nem, nem sírt. Valamiféle
frusztrált, ideges, elkeseredett válasz-reakció volt ez az elméje részéről,
mely ekképp tiltakozott a feltörő, ez eddig jól elzárt emlékek előtóduló hada
ellen.
Mire megjött a lift, elálltak a
könnyek. Nézte a csigalassúsággal váltakozó számokat.
Hetes. Kiszállt. Kirángatta
kulcscsomóját a már erősen szagló törülközője alól, majd a lakásba érve táskája
egész tartalmát a fürdőkádba borította. Az undorító szag ellenére sem bírt most
többet tenni. Megmosdott, lelökte a cipőjét, és ahogy volt, ruhástól hanyatt dőlt
az ágyán. Azonnal fejbe vágta az álom.
Mobilja szinte már ordító zenéjére
riadt. „Shut Your Mouth”. Az anyja hívta. Felült és megnyomta a telefon kihangosító
gombját. Hála a technikának és a korlátlan híváslehetőséggel kínált
tarifacsomagoknak, minden vasárnap este beszélni szoktak. Illetve, szinte csak
az anyja beszél, ő hümmög, magában bólogat, majd legtöbbször egyszerűen csak elköszön. Tegnap azonban nem csak a hívás,
de úgy minden teljesen kiment, mondhatni kiesett a fejéből, miután a
gyorskajáldában szó szerint belefutott a múlt, a cirka egy-nyolcvan, szőke, Miss.
Hosszú Comb személyében. De most nem ért rá ezen dohogni.
Úristen, nyolc óra! – nézett újra
a telefon kijelzőjére. Sebtében dobálta le gyűrött gönceit, majd hol egyik, hol
másik lábán ugrálva öltözködött, összekapkodva levetett ruháit.
Alig pár perc múlva már a
fürdőszobából kiabálva, foghegyről válaszolt anyja kérdéseire.
Igen, jól van. Igen, evett főtt
kaját szombaton. Nem, nem, és nem, nem történt igazán semmi lényeges.
Fogat mosott, és két gargarizálás
között megígérte, hogy ha beér, azonnal visszahívja anyját a vonalasról.
Kilenc óra előtt egy perccel
röppent be forgószékébe és asztali telefonján szinte azonnal villogni kezdett az
egyes vonal zöld, idegesítő kis jelzése.
Remek.
Vett egy mély levegőt és lassan
kifújta. Na, még egyszer. Minden hónap tizedikéig le kellett adnia az
értékeléseket, a statisztikák pedig még azon a papírkupacon verték a mellüket,
amely mögül csak felállva látott ki. Persze a maga 160 centijével ez nem
számított túl nagy mutatványnak.
Kissé még szaporán vette a
levegőt, de nem hagyhatta a főnökét tovább várakozni, így beleszólt:
– Szép reggelt! Miben segíthetek?
– vette elő a lehető legmosolygósabb hangsúlyát.
– Kedves Clare, ha már megtisztelt
minket jelenlétével és ezen a korainak egyáltalán nem mondható órán beugrott
dolgozni kicsit, kérem, vegye le nyugodtan a kabátját. Megvan?
Clare bizonytalanul bólintott,
mintegy magának. Igen. Megvan, persze, hogy meg, csak…
– Clare? Ott van még? Nos, volna olyan
kedves, hogy áthozza nekem kinyomtatva a holnap reggeli megbeszélés
mellékleteit? Mondjuk most. Tizenegyet, mindegyikből. Valamint kérem még az
érintett cégek listáit is, csatoltan az aktuális részvény árfolyamokkal és
prognózisokkal. Ja, és kis tejjel. A kávét. Köszönöm.
A főnöke alapesetben nem volt túl
beszédes ember, de annál többet beszélt, ha nem volt jó kedvében, ilyenkor
pedig többnyire nem hagyott sem válaszadási, sem választási lehetőséget. Most
sem várt választ, csak a vonal sípolása jelezte, hogy eldördült a
startpisztoly.
Végtelenül hosszú időnek tűnt,
mire gépe bekapcsolt. A nyomtató monoton géphangja máskor meg szokta nyugtatni,
de most, végtelenül idegesítette.
Kapkodott. Több mint fél órába
telt, mire összetűzve, dossziékba összerendezve elkészült a tizenegy melléklettel
és a kért céginformációkat is lehívta, majd szinte lefagyott.
A kijelzőn megjelenő céglista
élén ott virított a régi munkahelyének neve, közvetlen alatta pedig, Scott D. Edward
aligazgató. Tehát megkapta a kinevezést.
Elmosolyodott, ám mosolya rögtön
le is hervadt, amikor tudatosította magában, hogy mindez mit jelent. Ő lesz a
kapcsolattartó a megbeszéléseken.
Ide fog jönni!
Összefuthatnak ezen a folyosón, vagy
ebben a szobában, Ő és Clare. Csak ők ketten…
A telefon villogása jelezte,
túllépte az időkeretet. Felkapta a dossziékat, majd óriás csatolmányban
e-mailen átküldte a tőzsdei adatokat főnöke irodájába.
Rohant. Már amennyire a tizenkét
centis sarkú cipőjében megtett tipegő lépéseket rohanásnak nevezhetjük. A
főnöke már az ajtóban várta, szélesre tárva előtte a szomszédos iroda ajtaját.
– Parancsoljon kisasszony.
Gondolja, megbirkózik ebben a cipőben még pár méterrel? – Hangja még mindig nem
enyhült meg, inkább volt mérges, mint gunyoros a megjegyzés, de Clare majd
elsüllyedt szégyenében.
–
A kért összesítések a
dossziékban, a többi e-mailen átküldve...
– Nem azt kértem, hogy e-mailen küldje át. –
hosszan, tagoltan beszélt és szinte minden mimika nélkül. Clare lába
földbegyökerezett.
Most ki fog rúgni! Egész biztosan kirúg! És akkor nem láthatom viszont
D.-t… – tette hozzá sikoltva elméjének egyik zuga szinte azonnal.
Clare hirtelen hátat fordított,
és kimenekült a szobából.
Amint kifordult az irodából
megbotlott, de sikerült felegyenesednie. Zavarában végigrohant a folyosón, ki a
tűzlépcsőre, majd egyenesen fel, fel a tetőre. Levegőt akart. Ordítani akart.
Úgy érezte, mintha láthatatlan karok nyúlnának felé és fognák körbe egyre
szorosabban és szorosabban, mígnem már csak kapkodva szedte a levegőt. Felért,
ráborult a korlátra és kitört belőle a zokogás.
André, a főnöke már az utolsó lépcsőfordulóban
járt, mikor meglátta Clare-t a korlátot markolva. Visszafogta lépteit és óvatosan
haladva lépcsőről lépcsőre, szinte kínos lassúsággal kezdett beszélni hozzá.
– Clare? Minden rendben? Nézzen rám! Hallja? Jöjjön
el attól a korláttól! – amikor felért még hozzátette: – Hátrébb lépne végre, kérem?
Clare felemelte fejét és könnyes,
de üres tekintettel fordult főnöke felé.
– Jól van? Öhm, látom nem igazán.
Tudja ez, ez nem megoldás, amit tenni akar, vagy... vagy nem? Nem akar?
André, zavarban van. – gondolta Clare. A mindig magabiztos,
következetes és szigorú főnök, utánaszaladt és most láthatóan bizonytalan. Mi
több. Mintha aggódna.
Clare hirtelen felegyenesedett és
lépett egyet a korlát felé.
– Kérem, ne! – kiáltotta André és
egy nagy ugrással Clare mellett termett. Karjánál fogva maga felé perdítette,
majd magához rántotta.
Hosszú, zavarba ejtő másodpercek
teltek el. Clare érezte főnöke megszokott arcszeszét, de most mintha egy
fűszeresebb, erőteljesebb illatkeverék áradt volna belőle, mintha az
izgatottság, és az arcszesz egy olyan furcsa eleggyé állt volna össze, ami
egyszerre volt megnyugtató és izgató.
Igen. Izgató.
Lassan felnézett a férfire.
Enyhén borostás álla, görögösen szép, már-már címlapszerű arca és sötét haja ilyen
közelségből valahogy egészen másképp hatott az érzékeire. Ezen elgondolkodva
kissé elbambulhatott, mert hirtelen azt vette észre, hogy egyenesen főnöke
szemébe néz. Mi több, bambán mosolyog rá!
Sebtében hátrált egy lépést, majd
megpróbálta rendezni egyre kuszább gondolatait.
– Minden rendben? – kérdezte ismételten
André, és Clare, –legnagyobb meglepetésére– a férfi, mintha viszonozta volna a mosolyát.
– Igen, igen, most már jobban
vagyok, köszönöm. – hazudta. Nem volt jól. Valójában fogalma sem volt arról,
hogy hogyan van. A világ, mintha valami groteszk színjáték részese lenne, furcsa
mód beszűkült, teste nem engedelmeskedett. Nem tudta elfordítani tekintetét
főnöke arcáról, a finoman elhúzott szájról, az apró, szinte már szemtelenül shármos
szarkalábakról a férfi szeme sarkában. Lába remegni kezdett, s egy végtelenné
nyúló pillanatra a világ egészen apró, bogárfekete szempárrá szűkült.
Kellemes megnyugvással vette hát
tudomásul amint megfordul vele a világ és szinte magától értetődően jótékony
végkifejletként konstatálta, hogy akkor most ő, talán csak egészen kicsit, de elájul.
Az arcát simogató szél, a friss
levegő, kellemesen zsongító zakatolás és a nyüzsgő emberek hangja a nyári
anyja-lánya táborokat juttatta eszébe. Robogott a kisvonat az árnyas fák alatt,
ők perecet majszolt, anyja termoszból itta a kávét és minden olyan kellemes és békés
volt, hogy ettől elmosolyodott. – Látják? Magához tér! – hallotta közvetlen maga
mellett. Oldalra nézett, de nem ült a mellette levő ülésen senki csak a fák
törzsei által vetett árnyékok robogtak rajta, mint egyetlen, végtelen kerítés.
Tenyerével megérintette a napsugártól felmelegedett ülőkét.
– Megmozdult! Engedjenek neki egy kis szabad
levegőt! – Ismét érezte az arcán a szél simítását, és még valaki másét.
– Anya? – Clare lassan kinyitotta a szemét. A
vonat már messze járt, bár mintha még ott lett volna ujjai alatt a finom
bőrülés a napsütötte anyagával és mintha még a kerekek távoli, csattogó
hangjait hallotta volna… Ja, persze, a fénymásoló!
A kép kitisztult, ám ezzel egyszersmind rá kellett döbbennie, hogy az ujjai
valakinek a karját simogatják, mert már nem a vonaton ül. Sőt, nem is ott van,
ahol percekkel, órákkal? Nos, talán órákkal ezelőtt volt, fent a tetőn, ahol
elvesztette az eszméletét.
– Jobban érzi magát? – kérdezte a kar gazdája,
közvetlenül a balján. Clare, felnézett. Megint
ezek a már-már szemtelen szarkalábak... – gondolta és vett egy mély
lélegzetet.
– Halló! Clare! Érti amit mondok? – Mintha aggódó
lett volna a főnöke hangja. Persze, hogy
is ne lenne aggódó, hiszen alig egy
óra múlva kezdődik a tárgyalás! – húzta fanyar mosolyra a száját, amikor
meglátta a szemközti órán, hogy dél van, ő pedig, az eddig mindig tökéletes
biorobot-titkárnő alig pár órája egészen egyszerűen, nos ha a hasonlatnál
maradunk, rövidre zárta az áramköreit.
– Igen, természetesen értem. Már jobban vagyok! Azt hiszem.- tette hozzá magában,
miközben lassan ülésbe tornázta magát. A tárgyalóban levő kanapéról alig ért le
a lába. Körbenézett, ám sehol nem látta a cipőjét. Elvesztette! De vajon hol?
Homályosan emlékezett rá, hogy amint az irodából fejvesztve a folyosóra szaladt
majdnem elesett, mert megakadt a magas tűsarok valamiben. Lassan lecsusszant a kanapéról és a tőle telhető legnagyobb harisnyás
méltósággal kilépdelt a folyosóra, azonban hiába meresztgette a szemeit és
hiába állt lábujjhegyre, sehol nem látta a cipőit. Amikor hirtelen megfordult,
szinte arccal kenődött egy széles mellkasnak. Miszter Széles Mellkas bal
kezében pedig, lazán ujjaira akasztva ott himbálózott 36os, fekete, Marco Tozzi
körömcipője.
– Csak nem elvesztett valamit? – André kaján mosolyára újabb
térdremegés lett a válasz, ám mielőtt összecsuklott volna, főnöke elkapta a
karját. Lassan vezette őt vissza a kanapéhoz.
– Jöjjön csak, úgy látom nincs még jól! Inkább üljön vissza,
amíg felveszi ezeket! – ejtette Clare ölébe a cipőket. – Azt hiszem az e-mailek
mellékleteinek kinyomtatása ma az én feladatom lesz.
Főnöke az asztalhoz ült, a varázs helyét pedig, mely eddig ott
lengett körülötte, hirtelen hűvös, kimért csend váltotta fel. Clare magához
ölelte cipőit és a tőle telhető legkisebb zajjal, elhagyta a szobát.
A megbeszélés rövid szünete alatt gyorsan kávét vitt be, ásványvizet és némi gyümölcsöt, majd sietve elhagyta a nagy tárgyalót. Nem tudott André szemébe nézni.
(folyt.)