A fél pár zoknik rejtélye

Emberek élik meg újra és újra e falak között füstös hétköznapjaikat, álmodnak, sírnak, szeretnek is talán s hiszik, hogy ismerik annak minden zegzugát, ám tévedésük óriáskígyóvá nőve kering az ódon sugarakkal szőtt kockaüveg-gangokon, rozsdálló titokként ülve meg a kongó lépcsőfordulók cirádás rézkorlátain. Tévednek. Mind. Mi mind.

A házaknak lelke van, miképp a X. utcai sorházaknak is, melyek már a 19. század óta néma ajkú monstrumokként, álmos közönnyel tekintenek az alant tovafutó porszemnyi alakokra. Nagykapuik szája időnként ásítón kitárja belsejét a világra, hagyva, hogy egy-két szürke árnyék utcára gördítse emberi mocskának guruló, zöld tégelyeit. Az időtlen falakról morzsánként hull a vakolat, orom-ráncaik alatt ezernyi egércsalád bújik meg a téli zimankó jégcsapfogai elől.

Ezt a helyet emberek százai nevezik otthonuknak. Szorgos kezeik nyomán ékes graffiti-díszek virítanak évről évre tarkítva a ház megszokott téglapor falát és virágok lengenek tavasszal a nyitott ablakszárnyak csillanásai között: piros-zöldek és kék-sárgák, s a szűk gyomrú udvaron a kötélerezet burjánzó szálain, ruhák zászlóinak sokaságát lengeti a szél. Ruhaujjak, fodrok, csipkék, nadrágszárak és kabátfelhajtók fehér- és szürkeneműk ülnek szépen sorban a dróton várva a száradásra, mint az Afrikába készülő őszi fecskék. És zoknik! Mind megannyi, lógó elefántormány! Kicsik, nagyok, hosszúak meg rövidek, vidám csíkosan és fekete bánatosan.
Sok közülük pár nélkül.

Vajon hová tűnnek el azok a bizonyos fél pár zoknik? Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolkodott-, tépelődött-, vagy épp dühöngött volna már eme kérdésen. A kő hideg, lábujjam kikandikál megmaradt fél pár zoknim anyagából kackiásan előfeslő, madzagokkal keretezett orrlikán. Mezítlábas lábam ujjaival dobolok a kopottas-barna kőlapon. A lépcsőház morajló hangja körülöttem kergetőzik a penetránssá fajzott muskátli illattal.

˝Nem értem én ezt!˝ -sóhajtok fel félhalkan-félhangosan halvány mosolyt engedve meg jobb híján a csupasz falaknak.

Úgy él bennem ez a kép, mintha csak nemrég, mintha az egész épp csak tegnap lett volna, ám azóta eltelt tizenöt év. Cipőm sarkának koppanása a macskaköveken, a fából ácsolt kapualjak rozsdafoltos keretei eszembe idézték a muskátli illatot, a lépcsőház lélegző-keringő visszhangját és a kedvenc zoknimat. A barna-kék vastag csíkok vidám játékát bokámon, a sokszor foltozott orrból állandóan lógó piros cérnát.

Tekintetemmel már-már ösztönösen a megszokott fákat s az azokon túl fénylő ablakokat keresem, ám hiába. A házak sorai között messziről átviláglik az ég alja ott, hol emlékezetemben még mindig ama kedves téglaház áll. Szapora lépteim átvágva a téren röpítenek, nehezen ocsúdok. 

Cipőm orra meg-megbotlik a törött téglákon botladozva. Ismerős színek, virágos cserépemlékek csikordulnak talpam alatt. Egy kártyalap- színén Fekete Péter. Egy autó. Talán a szomszéd Janikáé lehetett. Lépdelek. Téglapor és szemét kavarog bokám körül. Előttem pedig nem sokkal, porral borítva ugyan, de mégis; barna csíkok és kékek! Kiáltanék, de torkomat fojtogatja valami. Talán a por szállt orromig, amint bukdácsolva átugrottam egy törmelékkupacot. Ujjaim óvatosan csippentették fel a foszló-bomló anyagdarabkát: a régi zoknimat.

Óvatosan egy nagy kőre helyeztem s megálltam felette egy pillanatra, mintegy megadva neki a… nem is tudom mit. Talán végtisztességet. Neki. Az elmúlt éveknek-, a háznak-, az emlékeknek- magamnak. 

Hosszú percek teltek el, míg szemeim homályán át újra végignéztem a romokon.
Tudjátok mit láttam? Zoknikat! Ott hevertek mind a ház téglacsonkjai között elszórtan: kicsik, nagyok, hosszúak meg rövidek vidám csíkosak és fekete bánatosak.

Azóta hiszem:
A házak és a fél pár zoknik elválaszthatatlan szimbiózisa adja az otthon varázsát. Amikor felépül egy új ház, üres és teljességgel lélektelen. Hidegsége mindaddig áthatóan érezhető, amíg az emberek meg nem érkeznek millió apró lomjaikkal, életük darabkáival.

A testünkön hordott ruhák valamit átvesznek, megőriznek belőlünk anyagszálaik között, s a fél pár zoknik, melyek az évek során valahogy beépülnek a falakba, magukkal együtt ekképp beépítik lelkünk egy-egy apró darabját. 

Majd végül, amikor a házból kiöregednek a lakók, és a lassan elnéptelenedő folyosókon mikor már a kóbor macskák léptei sem vernek visszhangot, nem érkeznek többé új zoknik, a ház lelke meghal. A vakolat lehull, lassan málló cserepek sokasága borítja be az udvar elgazosodó kertjét, és egy napon határozat érkezik; a házat lebontják.

Porain, mindarról tanúskodva, hogy igazat mondok, ott nyugszanak kiforgatott, örök mozdulatlanságba dermedve azok a bizonyos ˝elveszett˝ fél pár zoknik.

Emberek élik meg újra és újra e falak között füstös hétköznapjaikat, álmodnak, sírnak, szeretnek is talán, s hiszik, hogy ismerik minden zegzugát, ám tévedésük óriáskígyóvá nőve kering az ódon sugarakkal szőtt kockaüveg-gangokon, s rozsdálló titokként ül meg a kongó lépcsőfordulók cirádás rézkorlátain. Tévednek. Mind. Mi mind.

(Szarvas., 2003 decembere )

Görög dráma és szarkaláb

Megszegte a saját tilalmait. Kezében egy óriás, dupla húsos burgerrel, jobbján az elviteles csomagban két extra kávéval épp begördült abba az utcába, melyet hosszú hónapok óta szisztematikusan elkerült. Miképp a húsevést és a koffeines italokat is.

Autójának kerekei lassan nyelték a métereket. A lemenő nap keltette hosszú ház-árnyékok végtelen unalommal nyújtóztak keresztben az úton, mégis úgy érezte, szíve gyorsabb ütemre kapcsolt. Na persze, hat a koffein. Vagy nem csak az. Gondolatai szélesvásznú mozifilmként pörgették előtte a történéseket. Orrában a hamburgerhús és hagyma illatát felváltotta egy fás-kesernyés mégis zsigerekig bódító illatemlék.

Szinte öntudatlanul harapott újra a zsömlébe, automatikus rágásokkal falta és nyelte azt, szíve pedig egyre kellemetlenül dörömbölt a torkában. Lefékezett. Karjával kilökte az autó ajtaját és hányni kezdett. 

Hosszú percekig öklendezett, mire gyomra kiürült, feje is teljesen kitisztult. Még jó, hogy levágatta hosszú loboncát, most remekül mutatna rajta a félig emésztett hagyma, saláta és hús keveréke. Sporttáskájából sebtében kirántott törülközőjébe törölte száját, kezét, majd újra sebességbe tette az autót és dühösen a gázra lépett.

Tenyerével indulatosan a kormányra csapott. Mit is gondolt?! Mit keres ő egyáltalán itt, amikor megfogadta, hogy az egész eddigi életét kivágja a szemétbe? Mindent lezárt. Mindent maga mögött hagyott. A napjait megkeserítő plusz kilókat, azt a rohadék kis gyíkarcú, hímsoviniszta főnökét, vele együtt a három gráciát, azokat az álnok kígyókat, akik munkaszünetben, kávézgatás közben szinte csak az ő nyomorán bírtak csámcsogni, na és persze D-t.

Szokványos történet, nemde? Kérdezte a visszapillantón himbálózó kis szörnyfigurától. Elhúzta a száját és oda se nézve, jobb kézzel belekotort a kesztyűtartóba. Na, igen. A cigarettát is elhagyhatta volna.

Elhajtott a régi háza előtt. Még mindig kint volt az eladó tábla, szinte alig akadt érdeklődő, sötéten tátongtak az ablakok, az út és a feljáró tele volt ágakkal, levelekkel.

Elhatározta, amint visszaér a garzonjába, lecseréli ingatlanosát, vagy, talán saját kezébe veszi a dolgok irányítását és ő maga keres vevőt, hogy végre ennek az ügynek a végére is pontot tehessen, egyszer s mindenkorra.

Rágyújtott.

Újabb négy szál cigivel és talán öt órával később fékezett egy magas, raktárház-kinézetű épület előtt. A környék lepukkant, éjjelnappali csak hatutcányira, de a kilátás mindenért kárpótolta.  Mikor ideköltözött, hosszú éjszakákat virrasztott át a belváros szikrázó-villódzó fényeit nézve. Közben persze sírt, eleinte minden este, aztán megtört benne valami. Megtört, meghalt, vagy elmúlt. Legalábbis ezt hitte, de most, ahogy a liftgombot megnyomva a szemközti tükörbe nézett, meglátta az elkenődött, fekete csíkokat a szeme alatt. Nem is jutott el a tudatáig, hogy szinte egész úton folyt a könnye. Nem, nem sírt. Valamiféle frusztrált, ideges, elkeseredett válasz-reakció volt ez az elméje részéről, mely ekképp tiltakozott a feltörő, ez eddig jól elzárt emlékek előtóduló hada ellen.

Mire megjött a lift, elálltak a könnyek. Nézte a csigalassúsággal váltakozó számokat.

Hetes. Kiszállt. Kirángatta kulcscsomóját a már erősen szagló törülközője alól, majd a lakásba érve táskája egész tartalmát a fürdőkádba borította. Az undorító szag ellenére sem bírt most többet tenni. Megmosdott, lelökte a cipőjét, és ahogy volt, ruhástól hanyatt dőlt az ágyán. Azonnal fejbe vágta az álom.

Mobilja szinte már ordító zenéjére riadt. „Shut Your Mouth”. Az anyja hívta. Felült és megnyomta a telefon kihangosító gombját. Hála a technikának és a korlátlan híváslehetőséggel kínált tarifacsomagoknak, minden vasárnap este beszélni szoktak. Illetve, szinte csak az anyja beszél, ő hümmög, magában bólogat, majd legtöbbször egyszerűen csak elköszön. Tegnap azonban nem csak a hívás, de úgy minden teljesen kiment, mondhatni kiesett a fejéből, miután a gyorskajáldában szó szerint belefutott a múlt, a cirka egy-nyolcvan, szőke, Miss. Hosszú Comb személyében. De most nem ért rá ezen dohogni.

Úristen, nyolc óra! – nézett újra a telefon kijelzőjére. Sebtében dobálta le gyűrött gönceit, majd hol egyik, hol másik lábán ugrálva öltözködött, összekapkodva levetett ruháit.

Alig pár perc múlva már a fürdőszobából kiabálva, foghegyről válaszolt anyja kérdéseire.

Igen, jól van. Igen, evett főtt kaját szombaton. Nem, nem, és nem, nem történt igazán semmi lényeges.

Fogat mosott, és két gargarizálás között megígérte, hogy ha beér, azonnal visszahívja anyját a vonalasról.

Kilenc óra előtt egy perccel röppent be forgószékébe és asztali telefonján szinte azonnal villogni kezdett az egyes vonal zöld, idegesítő kis jelzése.

Remek.

Vett egy mély levegőt és lassan kifújta. Na, még egyszer. Minden hónap tizedikéig le kellett adnia az értékeléseket, a statisztikák pedig még azon a papírkupacon verték a mellüket, amely mögül csak felállva látott ki. Persze a maga 160 centijével ez nem számított túl nagy mutatványnak.

Kissé még szaporán vette a levegőt, de nem hagyhatta a főnökét tovább várakozni, így beleszólt:

– Szép reggelt! Miben segíthetek? – vette elő a lehető legmosolygósabb hangsúlyát.

– Kedves Clare, ha már megtisztelt minket jelenlétével és ezen a korainak egyáltalán nem mondható órán beugrott dolgozni kicsit, kérem, vegye le nyugodtan a kabátját. Megvan?

Clare bizonytalanul bólintott, mintegy magának. Igen. Megvan, persze, hogy meg, csak…

– Clare? Ott van még? Nos, volna olyan kedves, hogy áthozza nekem kinyomtatva a holnap reggeli megbeszélés mellékleteit? Mondjuk most. Tizenegyet, mindegyikből. Valamint kérem még az érintett cégek listáit is, csatoltan az aktuális részvény árfolyamokkal és prognózisokkal. Ja, és kis tejjel. A kávét. Köszönöm.

A főnöke alapesetben nem volt túl beszédes ember, de annál többet beszélt, ha nem volt jó kedvében, ilyenkor pedig többnyire nem hagyott sem válaszadási, sem választási lehetőséget. Most sem várt választ, csak a vonal sípolása jelezte, hogy eldördült a startpisztoly.

Végtelenül hosszú időnek tűnt, mire gépe bekapcsolt. A nyomtató monoton géphangja máskor meg szokta nyugtatni, de most, végtelenül idegesítette.

Kapkodott. Több mint fél órába telt, mire összetűzve, dossziékba összerendezve elkészült a tizenegy melléklettel és a kért céginformációkat is lehívta, majd szinte lefagyott.

A kijelzőn megjelenő céglista élén ott virított a régi munkahelyének neve, közvetlen alatta pedig, Scott D. Edward aligazgató. Tehát megkapta a kinevezést.

Elmosolyodott, ám mosolya rögtön le is hervadt, amikor tudatosította magában, hogy mindez mit jelent. Ő lesz a kapcsolattartó a megbeszéléseken.

Ide fog jönni!

Összefuthatnak ezen a folyosón, vagy ebben a szobában, Ő és Clare. Csak ők ketten…

A telefon villogása jelezte, túllépte az időkeretet. Felkapta a dossziékat, majd óriás csatolmányban e-mailen átküldte a tőzsdei adatokat főnöke irodájába.

Rohant. Már amennyire a tizenkét centis sarkú cipőjében megtett tipegő lépéseket rohanásnak nevezhetjük. A főnöke már az ajtóban várta, szélesre tárva előtte a szomszédos iroda ajtaját.

– Parancsoljon kisasszony. Gondolja, megbirkózik ebben a cipőben még pár méterrel? – Hangja még mindig nem enyhült meg, inkább volt mérges, mint gunyoros a megjegyzés, de Clare majd elsüllyedt szégyenében.

–   A kért összesítések a dossziékban, a többi e-mailen átküldve...

–  Nem azt kértem, hogy e-mailen küldje át. – hosszan, tagoltan beszélt és szinte minden mimika nélkül. Clare lába földbegyökerezett.

Most ki fog rúgni! Egész biztosan kirúg! És akkor nem láthatom viszont D.-t… – tette hozzá sikoltva elméjének egyik zuga szinte azonnal.

Clare hirtelen hátat fordított, és kimenekült a szobából.

Amint kifordult az irodából megbotlott, de sikerült felegyenesednie. Zavarában végigrohant a folyosón, ki a tűzlépcsőre, majd egyenesen fel, fel a tetőre. Levegőt akart. Ordítani akart. Úgy érezte, mintha láthatatlan karok nyúlnának felé és fognák körbe egyre szorosabban és szorosabban, mígnem már csak kapkodva szedte a levegőt. Felért, ráborult a korlátra és kitört belőle a zokogás.

André, a főnöke már az utolsó lépcsőfordulóban járt, mikor meglátta Clare-t a korlátot markolva. Visszafogta lépteit és óvatosan haladva lépcsőről lépcsőre, szinte kínos lassúsággal kezdett beszélni hozzá.

–  Clare? Minden rendben? Nézzen rám! Hallja? Jöjjön el attól a korláttól! – amikor felért még hozzátette: –  Hátrébb lépne végre, kérem?

Clare felemelte fejét és könnyes, de üres tekintettel fordult főnöke felé.

– Jól van? Öhm, látom nem igazán. Tudja ez, ez nem megoldás, amit tenni akar, vagy... vagy nem? Nem akar?

André, zavarban van. – gondolta Clare. A mindig magabiztos, következetes és szigorú főnök, utánaszaladt és most láthatóan bizonytalan. Mi több. Mintha aggódna.

Clare hirtelen felegyenesedett és lépett egyet a korlát felé.

– Kérem, ne! – kiáltotta André és egy nagy ugrással Clare mellett termett. Karjánál fogva maga felé perdítette, majd magához rántotta.

Hosszú, zavarba ejtő másodpercek teltek el. Clare érezte főnöke megszokott arcszeszét, de most mintha egy fűszeresebb, erőteljesebb illatkeverék áradt volna belőle, mintha az izgatottság, és az arcszesz egy olyan furcsa eleggyé állt volna össze, ami egyszerre volt megnyugtató és izgató.

Igen. Izgató.

Lassan felnézett a férfire. Enyhén borostás álla, görögösen szép, már-már címlapszerű arca és sötét haja ilyen közelségből valahogy egészen másképp hatott az érzékeire. Ezen elgondolkodva kissé elbambulhatott, mert hirtelen azt vette észre, hogy egyenesen főnöke szemébe néz. Mi több, bambán mosolyog rá!

Sebtében hátrált egy lépést, majd megpróbálta rendezni egyre kuszább gondolatait.

– Minden rendben? – kérdezte ismételten André, és Clare, –legnagyobb meglepetésére– a férfi, mintha viszonozta volna a mosolyát.

– Igen, igen, most már jobban vagyok, köszönöm. – hazudta. Nem volt jól. Valójában fogalma sem volt arról, hogy hogyan van. A világ, mintha valami groteszk színjáték részese lenne, furcsa mód beszűkült, teste nem engedelmeskedett. Nem tudta elfordítani tekintetét főnöke arcáról, a finoman elhúzott szájról, az apró, szinte már szemtelenül shármos szarkalábakról a férfi szeme sarkában. Lába remegni kezdett, s egy végtelenné nyúló pillanatra a világ egészen apró, bogárfekete szempárrá szűkült.

Kellemes megnyugvással vette hát tudomásul amint megfordul vele a világ és szinte magától értetődően jótékony végkifejletként konstatálta, hogy akkor most ő, talán csak egészen kicsit, de elájul.

Az arcát simogató szél, a friss levegő, kellemesen zsongító zakatolás és a nyüzsgő emberek hangja a nyári anyja-lánya táborokat juttatta eszébe. Robogott a kisvonat az árnyas fák alatt, ők perecet majszolt, anyja termoszból itta a kávét és minden olyan kellemes és békés volt, hogy ettől elmosolyodott. – Látják? Magához tér! – hallotta közvetlen maga mellett. Oldalra nézett, de nem ült a mellette levő ülésen senki csak a fák törzsei által vetett árnyékok robogtak rajta, mint egyetlen, végtelen kerítés. Tenyerével megérintette a napsugártól felmelegedett ülőkét. 

– Megmozdult! Engedjenek neki egy kis szabad levegőt! – Ismét érezte az arcán a szél simítását, és még valaki másét.

– Anya? – Clare lassan kinyitotta a szemét. A vonat már messze járt, bár mintha még ott lett volna ujjai alatt a finom bőrülés a napsütötte anyagával és mintha még a kerekek távoli, csattogó hangjait hallotta volna… Ja, persze, a fénymásoló! A kép kitisztult, ám ezzel egyszersmind rá kellett döbbennie, hogy az ujjai valakinek a karját simogatják, mert már nem a vonaton ül. Sőt, nem is ott van, ahol percekkel, órákkal? Nos, talán órákkal ezelőtt volt, fent a tetőn, ahol elvesztette az eszméletét.

–  Jobban érzi magát? – kérdezte a kar gazdája, közvetlenül a balján. Clare, felnézett. Megint ezek a már-már szemtelen szarkalábak... – gondolta és vett egy mély lélegzetet. 

– Halló! Clare! Érti amit mondok? – Mintha aggódó lett volna a főnöke hangja. Persze, hogy is ne lenne aggódó, hiszen alig egy óra múlva kezdődik a tárgyalás! – húzta fanyar mosolyra a száját, amikor meglátta a szemközti órán, hogy dél van, ő pedig, az eddig mindig tökéletes biorobot-titkárnő alig pár órája egészen egyszerűen, nos ha a hasonlatnál maradunk, rövidre zárta az áramköreit. 

–  Igen, természetesen értem. Már jobban vagyok! Azt hiszem.- tette hozzá magában, miközben lassan ülésbe tornázta magát. A tárgyalóban levő kanapéról alig ért le a lába. Körbenézett, ám sehol nem látta a cipőjét. Elvesztette! De vajon hol? Homályosan emlékezett rá, hogy amint az irodából fejvesztve a folyosóra szaladt majdnem elesett, mert megakadt a magas tűsarok valamiben. Lassan lecsusszant a kanapéról és a tőle telhető legnagyobb harisnyás méltósággal kilépdelt a folyosóra, azonban hiába meresztgette a szemeit és hiába állt lábujjhegyre, sehol nem látta a cipőit. Amikor hirtelen megfordult, szinte arccal kenődött egy széles mellkasnak. Miszter Széles Mellkas bal kezében pedig, lazán ujjaira akasztva ott himbálózott 36os, fekete, Marco Tozzi körömcipője. 

– Csak nem elvesztett valamit? – André kaján mosolyára újabb térdremegés lett a válasz, ám mielőtt összecsuklott volna, főnöke elkapta a karját. Lassan vezette őt vissza a kanapéhoz. 

– Jöjjön csak, úgy látom nincs még jól! Inkább üljön vissza, amíg felveszi ezeket! – ejtette Clare ölébe a cipőket. – Azt hiszem az e-mailek mellékleteinek kinyomtatása ma az én feladatom lesz. 

Főnöke az asztalhoz ült, a varázs helyét pedig, mely eddig ott lengett körülötte, hirtelen hűvös, kimért csend váltotta fel. Clare magához ölelte cipőit és a tőle telhető legkisebb zajjal, elhagyta a szobát.

Amikor hazaért és lehuppant a puha bőrkanapéjára, még mindig bőgni tudott volna. Na nem a szomorúságtól, hanem az idegesség, a tehetetlenség és a zavarodottság fojtogatta a torkát egész nap és ez az érzés estére sem csitult egy szemernyit sem. Az irodában történteken nem akart tovább rágódni, bőven volt ideje a több, mint öt órásra elhúzódott megbeszélés alatt. Pattanásig feszült idegekkel várta, hátha hívatja a főnöke, ha másért nem is, hogy megkérje, jelentkezzen a humán erőforrási osztályon a papírjaiért, mert ki van rúgva.
A megbeszélés rövid szünete alatt gyorsan kávét vitt be, ásványvizet és némi gyümölcsöt, majd sietve elhagyta a nagy tárgyalót. Nem tudott André szemébe nézni.


(folyt.)

Kisregény – Anui, a fény gyermeke

Nem volt se nappal, se éjjel, csak a félhomály páráján át hullámzó árnyak őrült tánca a még élők tág, katatón nyugalomba ernyedt retináján. A kivárás hosszú hónapjai zuhantak a tétlen semmibe, mígnem...

A nő felnézett, csapzott haja arcára tapadt. Riadt állat-szemei, a csillagtalan messzeségbe vesztek. Izmos, vékony karjait előrenyújtva, monoton ütemmel vájta-kaparta a földet csupasz combjai között, de a göröngyök minduntalan visszaomlottak a gödörbe. Körme, miként ujjbegyének húsa, rég elkopott, éhségtől aszott kezének feketesége feloldódni látszott a talaj fekete mocskában. Majd hirtelen, görcsösen összerándultak rücskös ujjai, markába szorítva kincsét: élelmet talált!

A kráterek már rég beomlottak. A sötétséget követő több hónapos monszun időszak alatt hulló eső, bemosta éles peremüket a termőtalajba. Lankás dombok és zavaros masszaként hömpölygő áradatok szabdalták fel a tájat s a vegetáció, lassan új életre kapott. De semmi sem lesz már olyan, mint régen. A burjánzó poshadt-zöld tömeg groteszk ellenpontjaként, a felszín, örök némaságba burkolózott. A talajban, észrevehetetlenül, itt-ott még hosszúra nyúlt agóniájában meg-megmozdult pár féreg, de a nagytestű állatok mind elhullottak. A hosszúra nyúlt éjszaka leple mind megfojtotta azt, mi nem talált menedékre az Északi nagy sziklák barlangrendszerében. 

Hónapok teltek, napok vánszorogtak. Némely nap, az eget-földet ellepő, szürke ködpárán át már le-lecsapott egy vakító szablyájú napsugár a sziklataréj barlangfoltjai között rejtőző homályra. Érezhetően közelgett a változás. 

Az asszony halkan felnyögött. Minden szusszanását hullámokban verték vissza a kopár kőfalak. Ujjai saját meztelen bőrébe martak, amint csípőjét megemelve, combjai remegését próbálta enyhíteni. Fog csikordult. Majd újabb nyögés hagyta el cserepessé szikkadt ajkát, hogy immár nyüszítéssé torzult hangfoszlányként haljon el a barlangrendszer mélye felé kígyózva. 

Hat hónap sötétség. Nyolc hónap egyedüllét. Tudatának mélyébe vesző emlékekbe, képfoszlányokba kapaszkodott, újra meg újra, míg várta a következő éles nyilallást. Hirtelen úgy érezte, kiszakad bensőjének egy része. Hasára font karja megfeszült, ülésbe kényszerítette a fájdalom amint végigkígyózott kínlódó testén. Előre görnyedt, felordított.

Üvöltése a csendbe hasítva elvegyült a párás levegő nehéz illatával. Ekkor megnyíltak a fellegek. Vakító fehérség borította be a némaságba süllyedt vegetációt, s Erőt hozott. A nő újra ordított.  Hosszan, elnyújtva bocsájtotta útjára a kín utolsó hullámait, hogy hangjához újabb hanggal csatlakozva élet születhessen.

A hirtelen feltámadó szél izzadt bőrére tapadt haját megbillentette, görnyedt vállai fölött, a barlangba épp belesett a nap, mikor a nő magzata az égre nyitotta jég-kék szemeit, elsőként látva meg az új nap világát.


1 fejezet

A bokor ágai sértett surrogással csapódtak vissza, amint az apró talpakon tovasiető lábak robaját elnyelte az avar. A nap tüze, fehérre perzselte az erdő feletti sziklák magasban futó tarajait, tépett kőrecéi közül itt-ott füstoszlop kanyargott az ég felé.
A kis talpak gazdája kitörve a bozótosból, a sziklák közt kanyargó ösvény felé fordult. Egyszerű fiúcska volt. Karja, s lábai inkább voltak véznák, mint izmosak, rézfényű csupasz bőrén, tiszta patakvíz csillogott. Önfeledten időnként nagyokat szökellt, s fel-, felvonyított, mint a farkasok, melyek a nagy hegyeken túlról vetődtek erre a hosszú tél folyamán. A fiúnak tetszett a hangjuk. Új volt. Új, erőteljes és izgalmas, hisz ezen a környéken az erdő suttogásán és anyja, valamint az idecsapódó emberek hangján kívül más nem zavarta meg a környék csendben morajló életét. A fák utána hajolni látszottak amint elhagyta az erdő határát.

Talpak és kezek csattantak gyors egymásutánban a felforrósodott sziklán. A gyermek fürge volt és fáradhatatlan. Szeme, mintegy mozdulatait követve cikázott a hatalmas köveken. Egy éles szikla, egy repedés, egy legördülő kő. Ugrásai figyelmesen kerülték el a veszélyeket amint haladt, úszott a levegőben a felszálló füstoszlopok felé. Haja rőtje tűzben égve lobogott mögötte.
A nő előrehajolt, szája szegletében, réveteg mosoly bujkált.
Emlékeiben immár sokadjára, felvillant az új nap emléke, amint körberagyogta gyermeke izzó vörösben fürdő fürtjeit.

Az emberek, egy tavasz alatt egymásra találtak. A két rövid hónap alatt kis kolóniáik lepték el a sziklák teraszait, s újabb év múltán a barlangrendszerből már fel-, felhangzott egy-egy türelmetlen csecsemő sírása. Mégis, az asszony félt. Rettegett. A magány hosszú éve alatt kiélesedtek érzékei. Valami készülődött. Bőre alatt, sejtjeiben nyugtalanság bújt meg, hogy időnként, mikor gyermeke távol járt tőle, felütve fejét, végletekig facsarja szorongó anyai szívét.

Minden reggel ugyanúgy felkelt a napkorong, majd 10 óra múltán lenyugodott az északi sziklák ormai mögött. Csendesek voltak az esték, csak a farkasok -szél hátán távolból ideszűrődő- bánatos éneke törte át a nő néma és képek nélküli álmait. Rég nem álmodott. Még a nagy csapás előtt… talán akkor, mintha… De emlékeit megrágta az idő.

Réveteg, távolba vesző tekintetét hirtelen árnyék takarta el, egész apró árnyék, talán négy lábnyira magasodhatott a mellette hajladozó fűszálak fölé. A fiú mellkasa zihált, szíve vadul dobogott üregében amint anyja magához szorította. A félelem újra összeszorította a nő keblét.

Hamar leszállt a csillagtalan éj. Most is, mint már öt éve mindig, az éjszaka pillanatok alatt beborította a zöldellő völgyet s a hegy sziklahasadékokkal tarkított lankáit, kíméletlenül nyugovóra kényszerítve tágas barlangjainak lakóit. A tüzek gyorsan elhamvadtak, már csak elvétve szálltak fel illanó füstcsíkok a sziklák óvó takarásában, mígnem a hamu is kihűlt, s az utolsó pernye is nyugvóhelyet talált valamely sziklarepedésben. A tikkasztó melegben nem volt szükség a tüzek táplálására. Vadak se jártak. A farkasok az erdőn túl vertek tanyát, nyomaik sosem vezettek az erdő mélye felé.

Ám ezen az éjjelen, zörgő léptek százai verték fel a holtavar csöndjét. Izgatottan kutatva szag után, szürke lábak gázoltak át a sekély patakgázlón. Majd éhségtől űzve, a bozótosba vették be magukat. Vonyításukat hosszan felerősítve verte vissza a hegylánc elnyúló, éj-fekete tömege.
Az emberek épp csak elszenderedtek fűágyaikon, amikor a nagy hegy lábánál felhangzott az első farkas üvöltése. Szaggatott vakkantó-kaffogó ugatás volt ez inkább, mintegy jelezve a még bozótban szaglászó társaknak: Élelmet talált…!

A falka gyülekezni kezdett. Minden új kibukkanó fejet, halk, nyugtalan morrantás fogadott.
A hegyen egyre több helyen gyúltak apró tüzek. Fényük sárgán, meg-megcsillant az alant várakozó farkasok szembogarán, mikor fejüket felemelvén, lázasan szimatoló orrukat a hegy felől fújó szélnek fordították. Jó illatú, harapásra ingerlő nehéz szagokat hozott a szél. Odafenn a szirteken, alakok mozogtak.

A nő, fát tett még a tűzre. A rőzse lángjánál, csak kapkodó mozdulatai árulták el; veszély közeleg. A fény bevilágította a barlangot. Nem volt túl tágas, de száraz volt. Sok évvel ezelőtt épp ezért választotta magának. Maguknak! A keze megremegett egy pillanatra. Mintha ezer éve lett volna. 

Fáradtnak érezte magát. Nagyon-nagyon fáradtnak. A tűzrakó hely mellett egy kövön, még a vacsora maradéka hevert. A vacsora! Ez csendes mosolyt csalt a nő arcára. A fia, még csak öt éves- de már kitűnő vadász. Az apró üregi patkányokat, s nyulakat, amelyek ki tudja honnan, lassan visszaszivárogtak a völgybe, egy kőhajítással leteríti. A nyíllal is egyre ügyesebben bánik. Férfiakat meghazudtoló módon a vadászatokról Ő tér haza leghamarabb, s a legtöbb zsákmánnyal is az Ő fia dicsekedhet. Mosolygott - arca fényesen ragyogott a tűz selymes fényénél amint fia felé fordult. A gyermek az ágyon ült. Szemében valami megmagyarázhatatlan csillogó ragyogás tükröződött. Az anyját nézte. Nyugodtan és mozdulatlanul. Majd megszólalt: - Indulnunk kell Anyám! - Azzal a gyermek kivett egy vastagabb ágat a tűzből, s maga előtt magasra emelve, a felfelé futó ösvényre mutatott. - Arra!- Könnyed léptekkel haladt a sziklák közt, anyja alig bírta követni. A nő, tudta, ha nem érik el a nagy barlangot, végük. Egyedül nincs esélyük a farkasokkal szemben. Odalentről ekkor, felhangzott egy vonyítás. Egy elnyújtott hosszú vonyítás, melyhez szinte azonnal újabb és újabb vonyító- ugató- morgó hangok csatlakoztak. A falka megindult.

Minden izmát megfeszítve haladt a két árnyék a meredek hegyoldalban. Éles sziklák sebezték fel lábukat, s kövek gördültek alá lépteik nyomán. A fatörzs már csak parázslott. Szinte vakon tapogattak a járatlan ösvényen. Sietniük kellett. Menni. Haladni, mászni az életükért. A nő meztelen talpa időnként megcsúszott amint a moha borította köveken felfelé másztak. Felfelé, a biztos menedéket nyújtó barlang felé, ahol a többi ember is összegyűlt már. Felnézett. Fölöttük, talán háromszáz lábbal, fényárban úszott az üreg szája, előtte árnyékok hajladoztak.

A gyermek nagyot ugrott. Emberderék vastagságú hasadékok keresztezték útjukat. A nő egy pillanatra megtorpant. Meginogott. Ismeretlen volt számára ez a csapás, idegszálai a mélység képét vetítették képzeletébe. A fiúcska azonban csak mászott rendíthetetlen, meztelen talpai nagyokat csattantak ugrásai során. Már jóval a nő előtt, valahol fentebb, a sötétben. Ekkor zajt hallott. Szinte közvetlen a háta mögül. Riadtan kapta fel fejét, de az éj fekete leple eltakarta szeme elől a rémisztő valóságot. Semmi mozgást nem látott. Majd újra hallotta; karmok koppantak a sziklákon valahol a sötétségben. Alig pár lépésre mögötte.

A nő, hátát egy sziklának támasztva leguggolt. Kiáltani sem mert. Torkát a kétségbeesés könnyei fojtogatták. Koppanások. Már ziháló lihegésüket is hallotta. A vér dübögött őrült iramban a nő megfeszült dobhártyáján. Majd sötétebbé vált a világ az éjszakánál is. A jótékony ájulás megkímélte tudatát az Őt körülvevő fenevadak látványától.

Egy hang riasztotta, azt hitte, csak álmodott. De magasan a hátában nyilalló fájdalom azt jelezte, valóság az a szikla, amely felsebezte vállait. Ekkor megint felhangzott az üvöltés. Felnézett. A levegőben, fölötte egy árnyék suhant át. Az artikulátlan morgó-hörgő ordítás, eme árnyékkal úszott át, épp a feje felett és síri csend követte. Hirtelen teljesen éber lett. Felnézett, s meglátta a barlangtól immár lefelé kígyózó fények oszlopát. Majd előre tekintett. Bele a sötétbe, hol egy aprócska, talán négy lábnyi magasságú árny állt szemben az éjszakával. Hirtelen az árny, felemelte karjait, s az égre fordította jég-kék tekintetét, torkából mély, hörgő hangon újabb artikulátlan ordítás szakadt fel, majd megnyílt az ég. Fény árasztotta el az északi hegység lankáit. A fehérre fakult sziklák tükörként verték vissza az ezüstös csillogást, mely megfürdette fehérségében a fiút. Csak vörös haja égett tűzként a ragyogásban. Lábai előtt több száz szürke test hevert némán földre szorított fejjel. Nyüszítésük hangja hullámként terjedt tova a kopár sziklák között…