Kisregény – Anui, a fény gyermeke

Nem volt se nappal, se éjjel, csak a félhomály páráján át hullámzó árnyak őrült tánca a még élők tág, katatón nyugalomba ernyedt retináján. A kivárás hosszú hónapjai zuhantak a tétlen semmibe, mígnem...

A nő felnézett, csapzott haja arcára tapadt. Riadt állat-szemei, a csillagtalan messzeségbe vesztek. Izmos, vékony karjait előrenyújtva, monoton ütemmel vájta-kaparta a földet csupasz combjai között, de a göröngyök minduntalan visszaomlottak a gödörbe. Körme, miként ujjbegyének húsa, rég elkopott, éhségtől aszott kezének feketesége feloldódni látszott a talaj fekete mocskában. Majd hirtelen, görcsösen összerándultak rücskös ujjai, markába szorítva kincsét: élelmet talált!

A kráterek már rég beomlottak. A sötétséget követő több hónapos monszun időszak alatt hulló eső, bemosta éles peremüket a termőtalajba. Lankás dombok és zavaros masszaként hömpölygő áradatok szabdalták fel a tájat s a vegetáció, lassan új életre kapott. De semmi sem lesz már olyan, mint régen. A burjánzó poshadt-zöld tömeg groteszk ellenpontjaként, a felszín, örök némaságba burkolózott. A talajban, észrevehetetlenül, itt-ott még hosszúra nyúlt agóniájában meg-megmozdult pár féreg, de a nagytestű állatok mind elhullottak. A hosszúra nyúlt éjszaka leple mind megfojtotta azt, mi nem talált menedékre az Északi nagy sziklák barlangrendszerében. 

Hónapok teltek, napok vánszorogtak. Némely nap, az eget-földet ellepő, szürke ködpárán át már le-lecsapott egy vakító szablyájú napsugár a sziklataréj barlangfoltjai között rejtőző homályra. Érezhetően közelgett a változás. 

Az asszony halkan felnyögött. Minden szusszanását hullámokban verték vissza a kopár kőfalak. Ujjai saját meztelen bőrébe martak, amint csípőjét megemelve, combjai remegését próbálta enyhíteni. Fog csikordult. Majd újabb nyögés hagyta el cserepessé szikkadt ajkát, hogy immár nyüszítéssé torzult hangfoszlányként haljon el a barlangrendszer mélye felé kígyózva. 

Hat hónap sötétség. Nyolc hónap egyedüllét. Tudatának mélyébe vesző emlékekbe, képfoszlányokba kapaszkodott, újra meg újra, míg várta a következő éles nyilallást. Hirtelen úgy érezte, kiszakad bensőjének egy része. Hasára font karja megfeszült, ülésbe kényszerítette a fájdalom amint végigkígyózott kínlódó testén. Előre görnyedt, felordított.

Üvöltése a csendbe hasítva elvegyült a párás levegő nehéz illatával. Ekkor megnyíltak a fellegek. Vakító fehérség borította be a némaságba süllyedt vegetációt, s Erőt hozott. A nő újra ordított.  Hosszan, elnyújtva bocsájtotta útjára a kín utolsó hullámait, hogy hangjához újabb hanggal csatlakozva élet születhessen.

A hirtelen feltámadó szél izzadt bőrére tapadt haját megbillentette, görnyedt vállai fölött, a barlangba épp belesett a nap, mikor a nő magzata az égre nyitotta jég-kék szemeit, elsőként látva meg az új nap világát.


1 fejezet

A bokor ágai sértett surrogással csapódtak vissza, amint az apró talpakon tovasiető lábak robaját elnyelte az avar. A nap tüze, fehérre perzselte az erdő feletti sziklák magasban futó tarajait, tépett kőrecéi közül itt-ott füstoszlop kanyargott az ég felé.
A kis talpak gazdája kitörve a bozótosból, a sziklák közt kanyargó ösvény felé fordult. Egyszerű fiúcska volt. Karja, s lábai inkább voltak véznák, mint izmosak, rézfényű csupasz bőrén, tiszta patakvíz csillogott. Önfeledten időnként nagyokat szökellt, s fel-, felvonyított, mint a farkasok, melyek a nagy hegyeken túlról vetődtek erre a hosszú tél folyamán. A fiúnak tetszett a hangjuk. Új volt. Új, erőteljes és izgalmas, hisz ezen a környéken az erdő suttogásán és anyja, valamint az idecsapódó emberek hangján kívül más nem zavarta meg a környék csendben morajló életét. A fák utána hajolni látszottak amint elhagyta az erdő határát.

Talpak és kezek csattantak gyors egymásutánban a felforrósodott sziklán. A gyermek fürge volt és fáradhatatlan. Szeme, mintegy mozdulatait követve cikázott a hatalmas köveken. Egy éles szikla, egy repedés, egy legördülő kő. Ugrásai figyelmesen kerülték el a veszélyeket amint haladt, úszott a levegőben a felszálló füstoszlopok felé. Haja rőtje tűzben égve lobogott mögötte.
A nő előrehajolt, szája szegletében, réveteg mosoly bujkált.
Emlékeiben immár sokadjára, felvillant az új nap emléke, amint körberagyogta gyermeke izzó vörösben fürdő fürtjeit.

Az emberek, egy tavasz alatt egymásra találtak. A két rövid hónap alatt kis kolóniáik lepték el a sziklák teraszait, s újabb év múltán a barlangrendszerből már fel-, felhangzott egy-egy türelmetlen csecsemő sírása. Mégis, az asszony félt. Rettegett. A magány hosszú éve alatt kiélesedtek érzékei. Valami készülődött. Bőre alatt, sejtjeiben nyugtalanság bújt meg, hogy időnként, mikor gyermeke távol járt tőle, felütve fejét, végletekig facsarja szorongó anyai szívét.

Minden reggel ugyanúgy felkelt a napkorong, majd 10 óra múltán lenyugodott az északi sziklák ormai mögött. Csendesek voltak az esték, csak a farkasok -szél hátán távolból ideszűrődő- bánatos éneke törte át a nő néma és képek nélküli álmait. Rég nem álmodott. Még a nagy csapás előtt… talán akkor, mintha… De emlékeit megrágta az idő.

Réveteg, távolba vesző tekintetét hirtelen árnyék takarta el, egész apró árnyék, talán négy lábnyira magasodhatott a mellette hajladozó fűszálak fölé. A fiú mellkasa zihált, szíve vadul dobogott üregében amint anyja magához szorította. A félelem újra összeszorította a nő keblét.

Hamar leszállt a csillagtalan éj. Most is, mint már öt éve mindig, az éjszaka pillanatok alatt beborította a zöldellő völgyet s a hegy sziklahasadékokkal tarkított lankáit, kíméletlenül nyugovóra kényszerítve tágas barlangjainak lakóit. A tüzek gyorsan elhamvadtak, már csak elvétve szálltak fel illanó füstcsíkok a sziklák óvó takarásában, mígnem a hamu is kihűlt, s az utolsó pernye is nyugvóhelyet talált valamely sziklarepedésben. A tikkasztó melegben nem volt szükség a tüzek táplálására. Vadak se jártak. A farkasok az erdőn túl vertek tanyát, nyomaik sosem vezettek az erdő mélye felé.

Ám ezen az éjjelen, zörgő léptek százai verték fel a holtavar csöndjét. Izgatottan kutatva szag után, szürke lábak gázoltak át a sekély patakgázlón. Majd éhségtől űzve, a bozótosba vették be magukat. Vonyításukat hosszan felerősítve verte vissza a hegylánc elnyúló, éj-fekete tömege.
Az emberek épp csak elszenderedtek fűágyaikon, amikor a nagy hegy lábánál felhangzott az első farkas üvöltése. Szaggatott vakkantó-kaffogó ugatás volt ez inkább, mintegy jelezve a még bozótban szaglászó társaknak: Élelmet talált…!

A falka gyülekezni kezdett. Minden új kibukkanó fejet, halk, nyugtalan morrantás fogadott.
A hegyen egyre több helyen gyúltak apró tüzek. Fényük sárgán, meg-megcsillant az alant várakozó farkasok szembogarán, mikor fejüket felemelvén, lázasan szimatoló orrukat a hegy felől fújó szélnek fordították. Jó illatú, harapásra ingerlő nehéz szagokat hozott a szél. Odafenn a szirteken, alakok mozogtak.

A nő, fát tett még a tűzre. A rőzse lángjánál, csak kapkodó mozdulatai árulták el; veszély közeleg. A fény bevilágította a barlangot. Nem volt túl tágas, de száraz volt. Sok évvel ezelőtt épp ezért választotta magának. Maguknak! A keze megremegett egy pillanatra. Mintha ezer éve lett volna. 

Fáradtnak érezte magát. Nagyon-nagyon fáradtnak. A tűzrakó hely mellett egy kövön, még a vacsora maradéka hevert. A vacsora! Ez csendes mosolyt csalt a nő arcára. A fia, még csak öt éves- de már kitűnő vadász. Az apró üregi patkányokat, s nyulakat, amelyek ki tudja honnan, lassan visszaszivárogtak a völgybe, egy kőhajítással leteríti. A nyíllal is egyre ügyesebben bánik. Férfiakat meghazudtoló módon a vadászatokról Ő tér haza leghamarabb, s a legtöbb zsákmánnyal is az Ő fia dicsekedhet. Mosolygott - arca fényesen ragyogott a tűz selymes fényénél amint fia felé fordult. A gyermek az ágyon ült. Szemében valami megmagyarázhatatlan csillogó ragyogás tükröződött. Az anyját nézte. Nyugodtan és mozdulatlanul. Majd megszólalt: - Indulnunk kell Anyám! - Azzal a gyermek kivett egy vastagabb ágat a tűzből, s maga előtt magasra emelve, a felfelé futó ösvényre mutatott. - Arra!- Könnyed léptekkel haladt a sziklák közt, anyja alig bírta követni. A nő, tudta, ha nem érik el a nagy barlangot, végük. Egyedül nincs esélyük a farkasokkal szemben. Odalentről ekkor, felhangzott egy vonyítás. Egy elnyújtott hosszú vonyítás, melyhez szinte azonnal újabb és újabb vonyító- ugató- morgó hangok csatlakoztak. A falka megindult.

Minden izmát megfeszítve haladt a két árnyék a meredek hegyoldalban. Éles sziklák sebezték fel lábukat, s kövek gördültek alá lépteik nyomán. A fatörzs már csak parázslott. Szinte vakon tapogattak a járatlan ösvényen. Sietniük kellett. Menni. Haladni, mászni az életükért. A nő meztelen talpa időnként megcsúszott amint a moha borította köveken felfelé másztak. Felfelé, a biztos menedéket nyújtó barlang felé, ahol a többi ember is összegyűlt már. Felnézett. Fölöttük, talán háromszáz lábbal, fényárban úszott az üreg szája, előtte árnyékok hajladoztak.

A gyermek nagyot ugrott. Emberderék vastagságú hasadékok keresztezték útjukat. A nő egy pillanatra megtorpant. Meginogott. Ismeretlen volt számára ez a csapás, idegszálai a mélység képét vetítették képzeletébe. A fiúcska azonban csak mászott rendíthetetlen, meztelen talpai nagyokat csattantak ugrásai során. Már jóval a nő előtt, valahol fentebb, a sötétben. Ekkor zajt hallott. Szinte közvetlen a háta mögül. Riadtan kapta fel fejét, de az éj fekete leple eltakarta szeme elől a rémisztő valóságot. Semmi mozgást nem látott. Majd újra hallotta; karmok koppantak a sziklákon valahol a sötétségben. Alig pár lépésre mögötte.

A nő, hátát egy sziklának támasztva leguggolt. Kiáltani sem mert. Torkát a kétségbeesés könnyei fojtogatták. Koppanások. Már ziháló lihegésüket is hallotta. A vér dübögött őrült iramban a nő megfeszült dobhártyáján. Majd sötétebbé vált a világ az éjszakánál is. A jótékony ájulás megkímélte tudatát az Őt körülvevő fenevadak látványától.

Egy hang riasztotta, azt hitte, csak álmodott. De magasan a hátában nyilalló fájdalom azt jelezte, valóság az a szikla, amely felsebezte vállait. Ekkor megint felhangzott az üvöltés. Felnézett. A levegőben, fölötte egy árnyék suhant át. Az artikulátlan morgó-hörgő ordítás, eme árnyékkal úszott át, épp a feje felett és síri csend követte. Hirtelen teljesen éber lett. Felnézett, s meglátta a barlangtól immár lefelé kígyózó fények oszlopát. Majd előre tekintett. Bele a sötétbe, hol egy aprócska, talán négy lábnyi magasságú árny állt szemben az éjszakával. Hirtelen az árny, felemelte karjait, s az égre fordította jég-kék tekintetét, torkából mély, hörgő hangon újabb artikulátlan ordítás szakadt fel, majd megnyílt az ég. Fény árasztotta el az északi hegység lankáit. A fehérre fakult sziklák tükörként verték vissza az ezüstös csillogást, mely megfürdette fehérségében a fiút. Csak vörös haja égett tűzként a ragyogásban. Lábai előtt több száz szürke test hevert némán földre szorított fejjel. Nyüszítésük hangja hullámként terjedt tova a kopár sziklák között…